1. az anyanyelvi mûveltség része, az élõszóbeli közlés kulturált formája. Körébe tartozik a beszédmûvelés, a beszédkészség, de érintkezik a szép, kifejezõ elõadásmóddal, a beszédmûvészet tel is. A beszédkultúra a világos, szép beszédre való készség kultúrája, hozzáértendõ a retorikai készség és a beszédtechnika egyaránt. (szónoklat)
2. a mûvelt beszéd használata, amelyet az illem és a beszédszokás korlátoz; a fölöslegesen durva, trágár kifejezések, sértõ és illetlen szavak kerülése.
3. a verbális kommunikációban szokásszabályok által elõírt udvariasság, udvariassági formulák használata (megszólítás, köszönés stb.), a beszéd illemtana.
Ir. Nyelvmûvelõ kézikönyv.
(Szerk. Grétsy L.-Kovalovszky M.) Bp. 1990.
Kálmánné Bors Irén /Lapoda/
A kommunikáció információk cseréje valamilyen segédeszköz felhasználásával.
Segédeszköz bármi lehet, amit az emberek egy szûkebb vagy tágabb csoportja valamilyen hallgatólagos egyezség alapján elfogad.
A kommunikáló emberek a bennük végbemenõ, a körülöttük zajló jelenségeket, jelrendszer segítségével képesek egymásnak átadni.
A kommunikáció indítéka lehet:
udvarias társalgás, befolyásolni akarjuk partnerünk viselkedését, manipulálni szeretnénk a gondolkodását, tudatni akarunk valamit...
A nyilvános beszéd mûfajai közé tartozik az elõadás (pl: tanár elõadása), a kiselõadás, a felszólalás, a hozzászólás, az értekezés, a beszámoló, az ismertetés, a nyilvános vita és a tévés rádiós mûfajok is.
A retorika az írásbeli mûvek, közülük elsõsorban az érvelõ szövegtípusok szerkesztéstanával is foglalkozik.
A logopédiai szolgáltatás feladata:
beszédindítás, beszédhibák javítása a következõ területeken:
* A beszédészlelés és beszédmegértés zavara
* Megkésett beszédfejlõdés
* Pöszeség
* Orrhangzós beszéd
* Dadogás
* Hadarás
* Diszfónia
nyelvi-kommunikációs zavarok javításának területei:
* Diszlexia - diszgráfia - diszkalkúlia
* A gyermekkori afázia
dyslexia megelõzése és gyógyítása.
beszédhibások szûrése,
dyslexia veszélyeztetettség szûrése,
speciális logopédiai vizsgálatok végzése, ill. szakvizsgálatokra irányítás
Általában véve gondolataink nyelvbeli kifejezése, szorosabb értelemben oly élõszóbeli elõadás, melynek célja valamely ügyben az illetõ hallgatóságot meggyõzni és rábírni. A beszéd ily értelemben a prózai mûfajok egyike, a való élet feladataival foglalkozik s ebben különbözik a költészettõl, az értekezéstõl pedig abban, hogy célja nem elméleti, hanem gyakorlati is. Az értekezõ próza a tények ismertetésével, elemzésével az okok kutatásával értelmünket kívánja felvilágosítani, célja csupán a meggyõzés; a beszéd ezenfelül akaratunkra is kíván hatni, cselekvésünket kívánja mozgásba hozni, célja a meggyõzésen kívül a rábírás. Szól fejünkhöz, mint tudomány, szívünkhöz mint költészet, s e kettõ által irányozza elhatározásunkat. Az érvelés mellett hathatós fegyvere az indulatgerjesztés. Az akarathoz való viszonyánál fogva a beszéd jelentõsége kiválóan erkölcsi s a jó beszéd legfõbb feltétele a szónok személyes erkölcsi értéke és tárgyáért való õszinte lelkesedése. Mivel a beszéd közös elhatározást kíván létesíteni, rendszerint tömegekhez szól és azért oly népeknél fejlõdik ki gazdagabban, melyeknél a nyilvános élet fejlett, és a gyülekezés a közintézmények közé tartozik.
Valamely emberi közösség tudatában élõ nyelvi jelrendszernek egyéni felhasználása a közlésben a beszélõszervek segítségével, ill. a felhasználás eredménye. Kizárólag emberi, gondolatközlõ tevékenység. A beszéd mint nyelvhasználati mód nem egynemû: különbözõ szintjei vannak:
a) a mindennapi magánjellegû, sokszor igénytelen, pontatlan;
b) a közéleti beszéd: nyilvános, színvonala változó;
c) az irodalmi beszéd: nyilvános, igényes.
A különbözõ beszédhelyzet szabja meg a beszédformát. A " nyilvános " beszéd gyakoribb formái: tárgyalás, hozzászólás, felszólalás, beszámoló, elõadás, alkalmi beszéd stb... A beszéd akusztikai, hangzásbeli kellékei: a hangerõ, hangsúly, hanglejtés, beszédtempó, szünet.
* közösség
* eredmény
* hangsúly
* retorika
Emberi információátvitel, a hangképzõ és a hangészlelõ emberi szervek útján. A beszéd összetett hangokból áll. Az alaphangok frekvenciatartománya 80 Hz-tõl 1000 Hz-ig terjed. Felhangokkal együtt a beszéd frekvenciatartománya eléri a 8000 Hz-et, de a 4000 Hz feletti összetevõk nagyon gyengék. Információtartalmát túlnyomórészt a 800 és 3500 Hz közötti frekvenciasáv hordozza. A 800 Hz alatti és 3500 Hz feletti összetevõk elsõsorban a beszéd természethû csengését adják, az információátvitelben csak kisebb szerepük van. A magánhangzók úgy jönnek létre, hogy a tüdõbõl jövõ levegõáram rezgésbe hozza a gégében levõ hangszálakat. Az így gerjesztett hang közelítõen zenei hang, alap- és felhangokkal. Végsõ magánhangzói alakját a szájüregben fellépõ rezonanciák által nyeri el. Másképpen keletkeznek a mássalhangzók. Az ajakhangokat (p, t) az ajka hirtelen nyitásával keletkezõ nyomáscsökkenés eredményezi. A nyelvhangok (l, m, n) képzésekor a nyelvnek van a legnagyobb szerepe. Végül a sziszegõhangokat a szájrésen kiáramló levegõ súrlódási zaja okozza.
„A világ képei nem automatikusan, hanem szelektíven hatolnak belénk. Nem látunk, hanem keresünk, kutatunk valamit, tapogatózunk valami után. Nem a világ összes hangjait halljuk, hanem hallgatódzunk.”
Fritz Perls
Beszédkészség jórészt velünk született adottságokon alapul, fejlesztése az anyanyelvi nevelés kiemelt feladata. A beszédkészség fejlettségének szintje meghatározó más nyelvhasználati mód ok (írás, olvasás, fogalmazás) fejlõdése, fejlesztése szempontjából. Retorikai eleme a szabad, közvetlen (spontán) beszéd rögtönzött megalkotása. (szónoklat) => Beszédtechnikai értelme a tisztán artikulált, értelmesen tagolt és árnyaltan kifejezõ szóbeli megnyilatkozás, beszédkészség fejlesztése.
Kálmánné Bors Irén /Lapoda/
A beszéd a nyelv elsõdleges formája, tágabb értelemben a beszédértést is felöleli. A nyelvtanításban évszázadokon át alárendelt szerepet játszottak a szóbeli készségek.
A beszéd olyan szenzomotorikus nyelvi készség, amelyet az anyanyelvben is meghatározott feltételek mellett sajátítunk el.
Az egyik feltétel a beszéd feldolgozási folyamatának rövidsége, az idõ szorítása. (Az átlagos beszédben jól megfigyelhetõk az idõnyerés különféle technikái, pl. be nem fejezett vagy újrakezdett mondatok; egyszerûsített szerkezetek; beszédközhelyek, konvenciók, állandó frazeológiai kifejezések használata; idõnyerés különféle töltelékszavakkal, hezitálással; elõzõ mondat javítása átfogalmazással stb.)
A másik feltétel a kölcsönösség, az a tény, hogy a nyelvet személyek közti kommunikációban sajátítjuk el. A beszéd az artikulációs bázis kialakulásával, a hangok igényes reprodukálásával kezdõdik ( kiejtés tanítása), de a megfelelõ jelentés szerint kiválogatott szavak korrekt nyelvtannal történõ egybekapcsolása még nem jelenti azt, hogy a nyelvet a beszédben megfelelõ kommunikatív célok érdekében helyesen használjuk.
A korrekt formákon túlmenõen a beszédszándékok megfelelõ alkalmazását is el kell sajátítani. Az utóbbiakat összefoglaló néven interaktív készségnek is szokás nevezni ( kommunikatív nyelvoktatás).
Az interaktív készségeknek hagyományosan két nagy csoportját különböztetik meg:
1. az ún. rutinok, a közlésnek olyan közegei, amelyekben az adott nyelvre jellemzõ tipikus mintákat követünk (pl. leírás, tört. elmesélése, utasítások adása, összehasonlítás stb.)
2. a beszéd irányításának készsége (a társalgás témájának, hosszának meghatározása; egy társalgáson belül a szerepek cseréje stb.).
A beszédkészség fejlesztésében meghatározó szerepet játszik az is, hogy a beszédnek három alaptípusát szokás megkülönböztetni:
1. a monológ (többnyire leírás v. tört., ill. korábban a retorika tudománya által leírt és szabályozott beszédmûvészet)
2. a párbeszéd v. dialógus (az adott nyelv tipikus fordulatai és maga a forgatókönyv kerül elõtérbe)
3. a társalgás (kettõnél több személy spontán, vagy kerekasztalszerûen irányított beszélgetése).
A beszédkészség fejlesztése hagyományosan a szigorúan ellenõrzött gyakorlatoktól a kevésbé irányítottak felé halad a bemutatás, a gyakorlás és a más készségekbe való integrálás szintjein.
A klasszikus módszerek közül legsikeresebben a direkt módszer fejlesztette a beszédkészséget, de eredményes volt az intenzív módszer, az audiovizuális módszer és bizonyos mértékig az audiolingvális módszer is. Az utóbbi hátránya az volt, hogy az erõsen szerkesztett osztálytermi foglalkozások gátolták a diákok kezdeményezéseit s hiába hangsúlyozták a szóbeli készségeket, a tanítás során a szerkezeteket és a beszéd tartalmát külön tanították. Ezzel szemben a kommunikatív nyelvoktatás beszédfejlesztõ gyakorlatait a funkcionalitás és az egész szemlélete jellemzi, pl. a szerepjátékokat, a szimulációs gyakorlatokat, a nyelvi játékokat, a drámatechnikát alkalmazó gyakorlatokban, az interjúkban. artikuláció, => nyelvi készségek, beszédfejlesztés, => szerepjátékok a nyelvoktatásban, szimuláció a nyelvoktatásban, nyelvi játékok.
Ir. Bygate, M.: Speaking. 1987.
Nunan, D.: Language teaching methodology. Prentice Hall, 1991.
Bárdos Jenô /Lapoda/
Kötött beszéd a verses elõadás, amennyiben az a ritmus és a metrum törvényeihez van kötve; ellenben a prózát kötetlen beszédnek nevezik.
Beszédlégzés a beszédhez szükséges légzés.
Helyes technikájának kialakítása a beszédmûvelés feladatai közé tartozik. A ~ néma, vegyes és mély légzés. Elkülönül sok szempontból az élettani légzéstõl; amely három mozzanatból áll (belégzés, kilégzés, szünet - arányuk 1:1:0,5), a belélegzett levegõmennyiség átlagosan 500 cm 3 , a belégzés rendszerint orron át és aktív izommunkával (rekesz, has-, bordaközi izmok) történik, kilégzéskor az izmok elernyednek.
Az élettani légzés feltétlen reflex, a légzést a légzõközpont irányítja. A ~ két mozzanata: belégzés, kilégzés (arányuk: 1:5-10), a szünetnek ált. szövegjelentést hordozó funkciója van. A belélegzett levegõmennyiség kb. 1500-2500 cm 3 , a belégzés szájon, ill. szájon és orron át történik aktív izommunkával. A kilégzés is aktív izommunka, hiszen ekkor van a hangképzés, azaz kilégzésre beszélünk. A kilégzés lassú, hosszan tartó, célszerû. Legmagasabb foka az ún. technikai légzés. A ~ feltételes reflex. A hosszabb, jelentésben szorosan összetartozó szövegek elmondása elõtt alaplevegõt, pótlása közben - az értelmi szünet ideje alatt - pót-, más néven lopott levegõt veszünk. Az intézményes anyanyelvi nevelésnek (óv., isk.) feladata a helyes beszédlégzés kialakítása, hiszen ez az alapja a beszédmû helyes szóbeli megformálásának. A légzésgyakorlatok típusai: egyszerû (csak képzési feladatok), összetett (képzés hangadással), szöveges.
Ir. Fischer S.: A beszéd mûvészete. Bp. 1974.
Hernádi S.: Beszédmûvelés. Bp. 1980.
Maleticsné Riba M. Beszédmûvelési gyakorlatok. Bp. 1984.
Az anyanyelvi nevelés módszerei. (Szerk. Kernya R.) Bp. 1996.
Kálmánné Bors Irén (Lapoda)
(discourse analysis): a modern nyelvészetben és nyelvszociológiában kialakult irányzat s módszeregyüttes.
Célja a spontán társalgások és monológok rejtett, a hagyományos nyelvtan eljárásaival nem feltárható szabályszerûségeinek feltárása. Ilyen irányító elvek a Grice-féle társalgási maximák: Mondj igazat! Vidd elõre a társalgást! Légy világos! Légy releváns! Az isk.-i közlésre alkalmazva az oktatási helyzetekben érvényes sajátos részelveket tárja fel, melyek pl. a didaktikai kérdések használatát irányítják.
Ir. Horányi Ö. (szerk.)
Kommunikáció. I-II. Bp. 1980.
Pléh Csaba
Beszédrészek (partes orationis), azok a fõosztályok melyekbe a szókincset be szoktuk osztani a szóknak (nem jelentésük hanem) nyelvtani szerepük és viselkedésük szerint.
A Beszédrészek rendszere a görög filozófusoktól származik. Platón csak névszót és igét különböztetett meg Aristoteles már négy Beszédrész-t a sztoikusok ötöt-hatot.
Az alexandriai grammatikusok az összes görög szókat nyolc osztályba sorozták; ezt a fölosztást fogadták el némi módosítással és szaporítással a római nyelvtanírók, ez dívik manapság a legtöbb nyelvtanban.
E szerint van: ige (verbum) fõnév (substantivum) melléknév (adjectivum) névmás (pronomen) számnév (numerale) határozó szó (adverbium) elõszó v. névutó (praepositio- v.postpositio), ami például a latinban elõszó az a magyarban névutó (post meridiem: dél után) kötõszó (conjunctio) névelõ (articulus) és indulatszó (interjectio).
De ezeken kívül még egy fontos beszédrészt kell megkülönböztetni: az igenevet (nomen verbale) melyet ezelõtt az igéhez számítottak. (L. az egyes beszédrészeket a maguk helyén.)
Mindezeket három nagy csoportra lehet osztani: indulatszókra melyek a mondatnak nem organikus részei: viszonyszókra melyek a mondatok s mondatrészek viszonyítására szolgálnak (egyrészt a kötõszók másrészt az elõszók és névutók); s végre fogalomszókra melyek maguknak a fogalmaknak képviselõi.
Némely beszédrészeket nem lehet szigorúan elhatárolni egymástól: p. ezek a szócskák: itt, ott határozó szók, mert mindig helyhatározók. de egyszersmind névmások mert ilyen fõnévi helyhatározókat helyettesítenek: a földön a falnál a fiókban az ágy alatt. Az újabb összehasonlító-történeti nyelvtudomány bebizonyította, hogy lényeges különbség csak az ige (verbum) s a névszó (nomen) között van, a többi fogalomszó és viszonyszó (sõt az indulatszók egy része is) a nyelvtörténet folyamán fejlõdött jobbára a névszókból.
Indogermanista nyelvészek néha azzal kicsinyítik a magyar s általában az urálaltáji nyelveket hogy még az igét s névszót sem tudják egymástól pontosan megkülönböztetni mert p. a névszót is személyragozzuk: napom, napod, napja mint kapom, kapod, kapja.
Pedig alig találkozott még magyar ember aki a napom alakot igéül vagy a kapom szót névszóul alkalmazta volna. Nem is lehet mert a névszó s az ige személyragos alakjai egész külön sorokat képeznek a nyelvérzékre nézve melyek egymás közt sok tekintetben különböznek, mindjárt a többesben: napunk, napotok, napjuk, de kapjuk, kapjátok, kapják.
Simonyi: A magyar nyelv I. 91-94.
Szavainknak az a kiejtése és összefûzése mely beszédünknek sajátos jelleget kölcsönöz és mely egyes vidékek lakosságát és bizonyos életpályákon mûködõ egyéneket jellemez (nógrádi dialektus székely tájszólás katonai papi beszédmodor). Ha ez elüt a közönséges mûvelt beszédtõl akkor modorosság. A tanítónál a jó beszédmodor fontos. mert ettõl függ részben az oktatás sikere miután a könnyen érthetõ, szabatos tanítás fõleg az elõadásban nyilvánul. A kérdésben az alapszó helyes kiemelése fontos nagyon, és a túlzás, a pedáns, a kellemetlen, az iskolamesterszerû prédikáló beszédben nyilvánul. A gyermekek nagy része amikor az iskolába lép helyesen beszélni alig tud a tanító saját beszédmodorának önkéntelen utánoztatásával sajátíttathatja el legkönnyebben a helyes beszélést.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Oratio obliqua: mások szavainak nem szó szerinti, szabad idézése.
Jézusnak a Máté evangéliuma 5-7. részeiben olvasható tanítása, melynek alapgondolata az az igazság, hogy a Mózes és a próféták írásaiban felmutatott istenállam (teokrácia) a Jézus által e földre hozott lelki országban valósult meg.
V. ö. Tholuck, Commentar über d. Bergpredigt (4. kiad. 1856, 5. 1872)
Braune, Die Bergpredigt J. Chr. Bibelstunden (2. kiad. 1855)
Arndt, Kling stb.; Schegg, Die heil. Evangelien etc. (10 köt. 1856-1880); Cornely, Cursus S. Scripturae (1885 stb.)
Forrás: Pallas Nagylexikon
Szabad függõ beszéd, style indirect libre: a függõ beszéd sajátos válfaja, amely a cselekmény valamelyik szereplõjének lelki folyamatát közvetlenül nem írja le, csak nyelvi eszközökkel érzékelteti. Pl. a függõ beszéd "azt kérdezte magától, valóban arra kényszerült-e " mondata átélt beszédben így hangzik: "valóban arra kényszerült õ?" Az impresszionista irodalomban gyakori.
Forrás: Lapoda Multimédia
Búcsúbeszéd az ünnepélyesen búcsúztató beszéd. Halottat elbúcsúztató temetési beszéd.
Folyóbeszéd a próza neve, szemben a szakaszokra tagolt és kötött mozgású verses elõadással.
Gyászbeszéd a protestáns egyházban minden vallásos cselekvénynél egyik elmaradhatatlan kellék lévén az oktatás, alkalmazzák ezt a temetéseknél is; ma ugyan már, kivált a városi gyülekezeteknél többnyire csak a háznál és sírnál mondanak alkalomszerû imát és beszédet, de még csak e Gyászbeszéd század elsõ felében is majdnem kivétel nélkül minden meglett-korú egyén koporsója felett, és pedig néhol a templomban, néhol a temetõben épített színekben rendes prédikációkat tartottak, hajdanta az erdélyi fejedelmek és országnagyok koporsója felett, avagy azok emlékünnepein (requiem) pedig két-három prédikációt is mondtak.
Az ily beszédet vagy halotti prédikációkat szokták Gyászbeszéd-nek nevezni, de úgy nevezik a halottas háznál manapság tartani szokott, rövidebb s nem prédikációszerû beszédeket is.
Példabeszéd a közszólásnak az a fajtája, melyben valamilyen esetre vagy személyre, mint példára hivatkozunk.
Példabeszédek könyve a zsidó bibliának egyik könyve, amely a fölirat szerint Salamon királytól származik. Több gyûjteménybõl állították össze s valószínû, hogy mai alakjában a második templom korában keletkezett.
Trónbeszédet alkotmányos monárkiákban az uralkodó intézi a törvényhozás tagjaihoz az országgyûlés megnyitásánál és berekesztésénél. Hazánkban ez alkalommal az országgyûlés két háza együttesen jelenik meg a király elõtt és a Trónbeszéd a megnyitásnál a törvényhozás által végezendõ munka tervezetét adja elõ röviden, a berekesztésnél pedig visszapillant az országgyûlés tevékenységére.
De ezeken kívül az általános politikai helyzettel, az államot érdeklõ egyéb fontos kérdésekkel, valamint a külpolitikai viszonyokkal is foglalkozik. A Trónbeszéd-re nálunk az országgyûlés két háza külön-külön válaszol.
Érzelmeket, lelkiállapotot kifejezõ gesztusok, mozdulatok együttese.
Jelek és csatornák A testbeszédben a jelek 3 fõcsoportját különböztetik meg: a negatív, a bizonytalanságot kifejezõ és a pozitív jeleket. A negatív jelek nem feltétlenül ellenséges hozzáállást jelentenek, kifejezhetik a félelmet is. Öt csatornából - arc, kar, kéz, láb, testtartás - lehet ezeket a jeleket "fogni".
Tipikus bizonytalanságot kifejezõ jelek Ha ilyen típusú jelekkel találkozik, óvatosan kell folytatnia a megbeszélést. Általában rejtett akadályokra utalnak ezek a kifejezések:
• Arc: közömbös, elégedetlen, szkeptikus, fölényes, kétkedõ, óvatos, ideges
• Kar: keresztbefont, feszes
• Kéz: zárt, majdnem összeszorított, valamilyen tárggyal vagy testrésszel babrál
• Láb: keresztbe rakva, elfordulnak öntõl
• Testtartás: eltávolodik öntõl
Ilyen helyzetben nyílt és pozitív gesztusokkal kommunikáljon, tegyen fel kérdéseket, hogy több információhoz jusson, empátiával figyeljen a másik félre, és hagyja inkább õt beszélni.
Beszédhiba a beszélõszervek nem helyes mûködésébõl, mûködtetésébõl származó hangképzési, kiejtési szabálytalanság, a folyamatos beszédben észlelhetõ hiba.
A gyakoribb beszédhibák a következõk:
a pöszeség: a beszédhangok következetesen helytelen kiejtése;
a dadogás: a beszéd görcsös szaggatottsága, a helyes ritmus felbomlása;
a hadarás: a beszéd ütemének mértéktelen felgyorsulása.
A beszédhibák - kellõ idõben felismerve - javíthatók. A munkát külön erre a feladatra képzett szakemberek, a logopédus tanárok végzik.
Énekbeszéd különbözõ neme az olyan éneklési módnak, mely közelebb áll a szóbeszédhez, a szavaláshoz mint az attól függetlenített dallamos énekhez.
Jelbeszéd a gondolatoknak olyan közlési módja, melynél nem a szóhangok, hanem akár a kéz, vagy egyéb tárgyak bizonyos mozgásai szerepelnek. Szorosabb értelemben a gondolatoknak a siketnémák által használt kézmozdulatok által történõ kifejezését értjük. Ezen jelbeszéd kétféle, természetes és mesterséges. A természetes jelet minden siketnéma maga készíti a tárgyak s cselekvések feltûnõbb sajátságait utánozva (a madár jele a repülésnek utánzása a két karral); a mesterséges jelbeszédet a siketnéma-tanítók készítették, többnyire elvont fogalmak megjelölése végett. Némely siketnéma-intézetben e kétféle jelek segítségével (francia módszer) mûvelik ki a siketnémákat s a kézi ábécét is alkalmazva a beszéd tökéletes használatára képesítik.
Ujjbeszéd süketnémáknál az ábécé egyes betûinek az ujj vagy a kéz mozdulatai által történõ jelzése. A régi rómaiak is használták már az Ujjbeszéd-et számoknak kifejezésére. Késõbb a klastromokban, miután a szerzetesi fogadalom néha megkívánta a beszélgetésnek lehetõ mérséklését, kifejlesztették az érintkezésnek ezt a módját. Nagy jelentõségre csak azután vergõdött, hogy de l"Épée abbé elõször alkalmazta módszeresen a süketnémák tanításánál.
Beszédes vígjátéki tulajdonság; a Beszédes szeret beszélni, azaz közlékeny és a mellett ügyes az elõadásban; középen áll a szószaporító, azaz a felesleges szavakkal élõ és a hallgatag, vagy fukarszavú közt.
A komikum ott áll be, ha valaki beszélõ tehetségével fitogtatja magát, vagy kikerekíti mondatait akkor is, ha sem a hely, sem az idõ arra nem alkalmas. A Beszédes még mindig lehet értelmes és jólelkû, míg a csacska már az értelmetlenül és tapintatlanul beszélõt jelzi.
Párbeszéd (dialogus), két személynek társalgása, mely különösen egyes irodalmi mûfajokban emelkedett kiváló jelentõségre. Alkalmas lévén a fogalmak kifejtésére és kétes kérdések megvilágítására, a régiek (különösen a görögök) a tudományos irodalomban is felhasználták (sokratesi Párbeszéd), mely esetben a Párbeszéd tulajdonkép csupa kérdésbõl és feleletbõl áll, melyek egymásból folyván, kifejtik a beszélgetõk értelmében rejlõ fogalmakat.
A renaissance korában ismét divatba jött a bölcseleti Párbeszéd, amikor aztán rotterdami Erasmus, Hutten Ulrik és Hans Sachs írták. Ha aztán a Párbeszéd a beszélõ személyek indító okait elhatározásokban mutatja be, elõáll a drámai P. L. Dráma (V. köt. 503. old.).
forrás: Pallas Nagylexikon